Valószínűleg azon kevesek közé tartozom, akiknek nem kell tömegközlekedést igénybe venniük a munkába járáshoz. Nincs napi tapasztalatom arról, hogy a zsúfolt vonatokon, idegenek közé préselődjek, nehogy a peronon maradjak. Senki nem lép a cipőmre, nem könyökölnek a hátamba, nem érek be izzadtan és gyűrötten az irodába. Általában igyekszem elkerülni a csúcsforgalmat, és ha esetleg reggel vonatozni kell, korábban indulok el otthonról, esténként pedig igyekszem elkerülni, hogy az utolsóval térjek haza.
Biztosan hallottál már a vonatok mindössze egyperces késéséről. Itt azonban szeretnék valamit tisztázni, a Shinkansen-ről (nagysebességű vonat) beszélünk, amelyek a 2021-es pénzügyi évben vonatonként átlagosan 54 másodpercet késtek. A japánok is emberek, és mivel egy tökéletlen világban élünk, bár a vonatok menetrendje percenkénti, előfordul, hogy könnyen érthető okok miatt késik, mint például váratlan események, balesetek, öngyilkosságok (ez egy olyan téma, amely külön fejezetet érdemel) vagy szélsőséges időjárás (hó vagy szakadó eső).
Hogyan tud napi 20 millió ember tömegközlekedést igénybe venni különösebb komplikáció nélkül?
A vasúti rendszer három kategóriába sorolható: Japan Rail (JR), metró és egyéb magánvasutak. A 158 vonallal és 2210 állomással Tokió zökkenőmentes utazást biztosít a munkába, az iskolába vagy a bevásárlóközpontokba. A legfrekventáltabb állomások Shinjuku, Ikebukuro és Tokió.
Azt hiszem, írtam már Shinjukuról, de megteszem még egyszer. Ez a világ leglátogatottabb állomása, naponta több mint hárommillióan keresik fel. Az állomásnak 35 földalatti platformja van, és további 17 a felszínen, több mint 200 kijárattal. Azt hiszem, maximum négyet ismerek. Emlékszem az első itt töltött évemre, amikor egy barátnőmmel szerettem volna találkozni a New South kijáratnál, fel-alá mászkáltam, eltévedtem és végig néztem a közelben lévő összes táblát, de semmi. Egyikükön sem találtam az „új déli kijárat”-ot. Már izzadtam, szédültem a minden irányba sétáló emberektől, már több mint 15 perce kerestem, amikor rájöttem, hogy valamit rosszul csináltam. Visszamentem a peronra, és visszatértem oda, ahol leszálltam a vonatról. Mindenhol alaposan megnéztem, és minden írott szót ellenőriztem. A bal oldalon valóban azt írták, hogy az odajutáshoz egyenesen előre kell menni! Nem az ellenkező irányba és az alagsorba, mint tettem.
Az Ikebukuro állomás sem rosszabb. Shinjuku után ez a második legforgalmasabb állomás a világon. A bevásárlóközpontokhoz földalatti átjárókon keresztül csatlakozik, így nem kell a föld fölé menni. Két hónappal ezelőtt színházba mentem, és a találkozási pont az épület bejárata volt. Csakhogy én, nem tudom, hogyan, közvetlenül a színházban kötöttem ki, a másik személy pedig kint várt rám. Nem adta fel – és bár a sírás határán, most már kicsivel több tapasztalattal, némi telefonos segítséggel, viszonylag könnyen egymásra találtunk. A bemutató előtt még ittunk egy pohár román bort is, az egyik környékbeli olasz étteremben.
Mindehhez jönnek még a buszok és a taxik. Utóbbiak a metropoliszban valamivel drágábbak, indulási díjként 2 000 Ft-tól indulnak, kilométerenként 1 000 Ft körül mozognak. Jó szórakozást Tokióban, de ajánlom, nézze az órát, és tegyen meg mindent, hogy elérje az utolsó vonatot, ha nem akar egy nagyobb összeget elkölteni a hazajutásra.
Hogyan tud ennyi ember tömegközlekedéssel közlekedni anélkül, hogy eltaposnák egymást?
Észszerűség. Több tucat írott és íratlan szabályon keresztül, amelyeket a legtöbben, néhány kivételtől eltekintve, tiszteletben tartanak, de amelyek, szerintem egy kicsit színesebbé is teszik az életet.
Minden elektronikus eszköznek néma üzemmódban kell lennie, és semmi esetre sem beszélhetsz telefonon, hacsak nem szeretnéd, hogy minden szem rád szegeződjön. Ha valami sürgős kommunikálni valód van, azt üzenetben tedd meg. Ne beszélj hangosan, ne használj fejhallgatót maximális hangerőn, mert megkockáztatod, hogy egy japán megkopogtatja a vállad, és azt mondja: „otomore”, ami szó szerint „hangszivárgást” jelent. Megtörtént, annyira szégyelltem, hogy láthatatlanná akartam válni és eltűnni. Bár a japánok túlzott udvariasságból inkább nem reagálnak, a történetben szereplő úriember, már nem bírta tovább a rock zenét a fejhallgatómból.
Vonatokon nem illik enni (a Shinkansen vonatok kivételével). Az utcai evés kifejeztettem udvariatlanságnak számít, vidéken megbocsáthatatlan, senkit sem látni, aki séta közben szendvicset enne. A metropoliszban kicsit másképp mennek a dolgok, ott előfordul egy bolt előtt, hogy valaki majszol valamit, de mindig állva, nem menet közben.
Az elsőbbségi ülések általában az ajtók közelében vannak, és más színűek, mint a többi ülés. Használhatók, ha nem zsúfolt a vonat, de az ülést át kell adni, ha rászoruló jelenik meg.
Vannak női utasoknak fenntartott szerelvények, amelyeket „Women-only cars” -nak hívnak. Ahogy a neve is sugallja, az első vonattól reggel kilenc óráig csak hölgyek használhatják.
A kocsi másik végében hölgyek egész serege serénykedik a teljes smink arzenáljukkal. Szemérmetlenül, alapoznak, viszik fel az arcukra a sminket, begyakorolt mozdulatokkal veszik ki a hajcsavart a hajukból és göndörítik és csavarják be, míg mások mű körmöt építenek – készülnek a randira. A férfiaknak nincsenek ilyen elfoglaltságaik, legalábbis vonaton nem, alszanak.
Természetesen ez nem minden, vannak más szabályok is, melyeket az itt töltött évek alatt megtanultam, és amelyek, ahogy egy barátom mesélte, megváltoztatnak, átalakítanak, és japánná tesznek.
Ki Sabina Yamamoto?
Sabina Yamamoto a Ficciones Reale (Editura Humanitas, 2013 Kiadó) című gyűjtőkötetben mutatkozott be, egy kollektív projektben, amelyet Florin Piersic Jr. kezdeményezett, és egyik alapító tagja volt a Scrisori din Cipangu, román szerzők japán történetei című kötetének (Editura Trei, 2016). Cikkeket írt a Liternetnek, a Contributorsnak és a Dilema Veche-nek is. Húsz évesen hagyta el Bukarestet, amikor Japánba emigrált. Jelenleg Yokohamában él két lányával.
Több éve követjük Sabinát. Kedvelem a Japánról szóló történeteit, de nem csak azt. Szövegei metaforikusan beszélnek, finomak és tele vannak érzelmekkel.
Ebben a japán történetsorozatban felfedezheti, hogyan ismerkedhet meg a japán kultúra és társadalom kicsit atipikusabb aspektusaival. Sabina nem fog grafikonokat, szabályokat, tippeket írni, hanem finoman és sok érzelemmel mutatja be Japánt.
A cikk Sabina Yamamoto #japanstoryteller című sorozatából van. A fényképeket Sabina Yamamoto készítette.
